Az 1450-es években még vászonból szőtt szalvétát használtak. Korábban – a főúri palotákban és a királyi udvarokban egyaránt – mindenki a dúsan megrakott asztalt takaró, földig leérő abroszba törülte a kezét és a száját. Elődeink akkortájt még kézzel ettek, a szolgáknak minden fogás után új abroszt kellett hozniuk. Így aztán a lakoma meglehetősen elhúzódott.
Ilyen előzmények után született meg a szalvéta. A korabeli szalvéták még textíliából készültek, főleg damasztból, amelyre vagy szitanyomással nyomtatott, vagy kézzel hímzett ábrák kerültek.
A textilszalvétát abban az időben a gyerekek nyakába akasztották, a felnőttek pedig a térdükre helyezték. Először Angliában, majd röviddel később Spanyolországban és Hollandiában is divatba jött a széles, kikeményített, fodros, kerek gallér, akkor a felnőttek is a nyakuk köré gyűrték a szalvétát.
A papírszalvéta jóval később, a 19. század végén született meg, mikor is a papírgyárak már olcsón elő tudták állítani az alapanyagául szolgáló, megfelelő minőségű papírt.
A papírszalvéták kezdetben egyszínűek – többnyire fehérek – voltak. Amikor a nyomdaiparban általánossá vált a színes képek előállítása a papírszalvéták is színesek lettek. A technológiai korszerűsödés tette lehetővé, hogy étkezés után kezünket és szájunkat puha papírból készített szalvétával törüljük meg.
